Első körben kb. 8 év múlva (a második kört kis se számolom) én is azt fogom mondani az éppen haját tépő, kétségbeesett anyatársaimnak, hogy mi könnyen átvészeltük a kamaszkort, igaziból semmi komoly gond nem volt. Zökkenőmentesen ment minden.
Ők majd pontosan olyan nyomorultnak fogják érezni magukat, mint most én, és pontosan azt gondolják, hogy egyes-egyedül az ő fiuk-lányuk bolondult csak meg.
Kivételt képeznek ez alól azok, akik emlékeznek akkor majd a mostani írásaimra.
Szándékozom más témákban is publikálni egyébként, előbb-utóbb be is bizonyítom.
Biztosan voltak már okosok, akik rájöttek erre sokkal hamarabb és sokkal tudományosabban tudják megmagyarázni.
Pár napja hasított belém a felfedezés. Jót röhögtem a 3 évesem dührohamán, mikor kínjában buta kövér Lajcsi királyhoz hasonlított, a 12 évesem dührohama alatt pedig sokkot kaptam.
A két korszak egy és ugyanaz, csak más korban.
Míg a dackorszak édes, mosolyogtató, a kamaszkorról inkább nem használnék jelzőket.
A dackorszaknál legyintünk, hogy mindjárt kinövi, a kamaszkorban a túlélésért küzdünk.
Nekik ugyanaz a dolguk. Adott egy szülő, aki őket valamiben korlátozza, pedig ők már olyan nagynak érzik magukat. A korlátozástól iszonyatosan dühösek lesznek és fogalmuk sincs, hogyan lehet ezt levezetni. Meg kell tanulniuk helyesen kezelni az ilyen helyzeteket. Ha jobban belegondolunk, tud nagyon édes lenni egy toporzékoló, magát földhöz vágó kicsike, de egy visszapofázó, szobájába felrohanó, ajtót bevágó nagy már nem tud mosolyt csalni az arcunkra.
Más szemmel kell néznem a kamaszaimra.
Mindenesetre becsülendő, hogy nem toporzékolnak és vágják magukat földhöz. Mégis fejlődnek.
